SajátírástőlemNekedHúsvétra

Kedves erre tévedő! Először is nagyon kellemes Húsvéti ünnepeket, a hölgyeknek sok locsolót, az uraknak pedig sok piros tojást kívánok(és mért nem tudjátok mellőzni a legrosszabb fajta fújós-bigyókat?).
Igazából ez az írás nem túl húsvéti, sőt. Kb. 2 hónapja keletkezett, és azóta vacillálok vele, hogy közzé tegyem-e vagy sem. Végül az előbbi mellett döntöttem. Kriminek, vagy legalábbis olyasminek készült. Jó "olvasást", remélem tetszik, de ha nem, az se baj.Véleményeket, akár pozitív akár negatív, szívesen olvasok!

A gyertyataró 

Prológus 

  A recsegő rádió bánatos hangon szólt a háttérben, míg én alkoholmámorosan lépkedtem ki a romos kocsmából. Ahogy kiléptem az öreg, barna faajtón, valami hideg és nedves az arcomra pottyant. Lassan jutott el a tudatomig, hogy esik. Részegesen tántorogtam otthonom irányába. Meg sem tudnám számolni, hogy hány pocsolyába léptem bele. Egyszer csak orra buktam, és nem bírtam felkelni. A fejem, a testem, és a környezetem is egyre inkább szétesett. Nem voltam ura önmagamnak…

...

  Másnap reggel kótyagos fejjel és émelygő gyomorral tápászkodtam fel szerény otthonom padlójáról. Kezemben egy furcsa tárgyat tartottam: egy gyertyatartót. Nem értettem, hogy hogyan is kerültem haza, vagy, hogy miért a padlón fekszek. Az én édes, egyetlen Annám bizonyosan a sokkalta kényelmesebb ágyunkba kísért volna. Ő számomra a legfontosabb a világon. Csak ő maradt nekem, miután családomat elvesztettem egy szörnyű tűzvész során, és én, mivel épp nem tartózkodtam otthon, életben maradtam, és később értesültem a történtekről.

  Nehezen eltámolyogtam a konyháig. Dél fele járhatott az idő. Ez idő tájt Anna mindig itt tartózkodik az ebéd elkészülésének érdekében. Soha nem volt még olyan, hogy ne lett volna meleg étel az asztalon, és én hálás voltam mindenért, amit ő tett értem-nem úgy, mint férfitársaim a környéken, akik kegyetlenül tudtak bánni kedvesükkel.

  De a konyhában nagy meglepetés fogadott. Nem hogy az ebéd, de még Anna sem volt sehol. Megtántorodtam, és hirtelen rossz érzés fogott el, aminek a miértjét magam sem tudtam volna megmagyarázni. Csak álltam, és kábán néztem az üres asztalt, és a még annál is üresebb helységet.

Elindultam egy pohár vízért a csaphoz, és megláttam, hogy a mosogató félig tele volt engedve vízzel, amiben ételmaradékok úsztak, a mocskos vízben pedig edények áztak. Még jobban furcsálltam, hogy a mosogató előtt a padló csurom víz, és ahol nem vizes, ott sáros lábnyomok találhatóak.

  Megfordult a fejemben, hogy Anna esetleg rosszul lett tegnap este, és ledőlt aludni, ami kissé hosszabbra nyúlt, és még mindig alszik. De a hálószobában sem találtam. Körbejártam az öreg házunkat, de olyan volt, mintha egyszer csak eltűnt volna a föld színéről. Rossz érzésem egyenesen rémületbe csapott át.

  Azzal nyugtattam magamat, hogy bizonyosan csak a szomszédoknál jár, vagy a falu kisboltjába ugrott le valamiért. Eközben a fejem egyre jobban hasogatott, így bevettem egy fájdalomcsillapító orvosi kutyulmányt, és elindultam az állatokhoz elintézni a napi teendőimet.

  Dolgom végeztével elkezdtem kutatni az ásóm után, hogy a kertet is rendbe rakjam, de sehol sem találtam. Valószínűleg valaki elcsente.

  Ez volt az a pillanat, amikor kezdett bennem egy kép kialakulni, hogy mi is történhetett itthon. Ha valaki betört az ásóért, és Anna ezt észrevette, akkor a tolvaj akár rá is támadhatott…

  De itt vége szakadt gondolataimnak, ugyanis meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza. A hang irányába fordultam, és két rendőrrel találtam szemben magamat. Egyiküket még ismertem is. A neve George. Elég barátságos figura, párszor már összefutottam vele a faluban. A másik egy férfi fiatal volt, és elég magabiztosnak tűnt.

  Beengedtem, és leültettem őket az ebédlőasztalhoz. Jómagam velük szemben foglaltam helyet, és fészkelődve megérdeklődtem, hogy minek köszönhetem a látogatásukat.

  - Nos, Arthur, ami azt illeti,- kezdett bele George,- a feleségedet reggel a szomszéd ház udvarán találták meg.

  - Tényleg? És hogy került oda? Minden rendben van vele?- Bombáztam őket egyből kérdéseimmel.

  - Nem is tudom, hogy mondjam el Arthur, de… a feleséged sajnálatos módon elhunyt.

  Hogy micsoda? Az én Annám? Nem. Képtelenség. Nem történhet meg. Nem. Nem, ez nem igaz. Hazudnak, vagy összekeverik valakivel. Ő életben van, és bármikor betoppanhat, majd pirulva szégyenkezik a mosogató és a padló állapota miatt. Igen, ennek így kell lennie. Nem halhatott meg. Nem.

  -         Ezért el kell mondanod, hogy mi történt tegnap este.

  Pár percig némán hallgattam, majd felnéztem, hogy belekezdjek a mesélésbe. De nem tudtam beszélni. Amint kinyitottam a számat, keserves sírásba kezdtem férfi létemre, és alig bírtam abbahagyni. Anna harminc éve része volt az életemnek. Még ifjúkoromban ismertem meg. Nem távozhatott el ebből a világból. Élnie kell. Ő volt az én legdrágább kincsem. Képtelen lennék feldolgozni az elvesztését.

  Mikor végre megnyugodtam valamelyest, elmondtam, amit tudtam. Szégyenkezve bevallottam, hogy az éjjel részegen tántorogtam haza, és utolsó emlékem egy pocsolya, amit akkor elég kényelmesnek találtam, és a következő emlékem a reggel, amikor kezemben a gyertyatartóval ébredtem.

  - Ez lenne minden, Arthur?- kérdezte George.

  Lassan bólintottam, majd hozzátettem, hogy eltűnt az ásóm.

  - Így legalább azt nem kell keresni, uram. - Szólt a fiatalabb George-hoz.

  - Micsoda? Elkapták a tolvajt?- értetlenkedtem.

  - Nem… Sajnálom Arthur, de az ásó a nejed mellett volt…

  Teljesen ledöbbentem. Az ásó vette el az asszonykám életét? Vagyis hát persze, egy tárgy. De még magamban sem tudtam azt a bizonyos ’’gy˝ betűs szót kimondani. Így a tárgyat tettem meg az elkövető cinkosaként magamban.

  De inkább nem kérdeztem rá, hogy az ásó mit keresett ott. Ha az vette el az életét, nem akartam tudni róla. Igazából semmiről sem akartam tudni.

  A rendőrök látván, hogy a sokk miatt nem veszik nagy hasznomat, távoztak. A fiatalabbik sunyin rám villantotta tekintetét, és úgy tűnt, mintha átsuhanna valami a fejében, de már tovább is ment volna. Újra felvette közömbös arckifejezését, és a két rendőr útnak indult.

  Bementem a házba, és leültem az ütött-kopott kanapéra. Esténként itt beszélgettünk Annával. Édes Istenem, mennyi emlék jut az ember eszébe mindenről, ha csak egy tárgyra ránéz! Hát, még ha ilyen rettenetes dolog is történik a személlyel. Akivel összeköthető minden. A magány elviselhetetlenné vált, és egyre csak cikáztak a gondolatok a fejemben, mígnem álomba szenderedtem.

   Izzadtan ébredtem, és amikor kinyitottam a szememet, még mindig azt hittem, hogy álmodok, mivel ott állt előttem egy alak. A húszas éveiben járhatott, bőre napbarnított, haja pedig napszítta volt. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem beszélni. Meg voltam győződve róla, hogy ő a gyilkos, ő tehet mindenről. Felé lendültem, és a dührohamom közepette megszólalni sem engedtem. Egy hang, nem sok, annyi nem jött ki száján. Teljes testsúlyommal ránehezedtem, és megfojtottam.

  Amikor eljutott a tudatomig, hogy én most kioltottam egy ember életét, már késő volt. Kénytelen voltam az éj leple alatt elrejteni a testét…

  Eltelt egy hét. Minden honnan a férfi képe nézett rám vissza. A fürdőszobai kistükörből, az üvegpohár oldaláról, a víz tükörképe őt mutatta… Mindenhol ott volt. Éreztem, hogy kezdek megbolondulni. Az agyamra ment maga a tény, hogy én vetettem véget valaki életének. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, hogy ugyanakkor ő végzett az én Annám életével.

  De mégis. Olyan érzés volt, mint amikor a kisgyermek bosszút áll játszótársán, amiért ő előbb került sorra valamelyik játékban, és ő ezért bosszúból elrontja a másik jó kedvét. Ugyanúgy nem érez miatta az ember elégtételt, de mégis megteszi, csak azért, mert ő megteheti, és még ha később pokolian bánja is bűnét, úgy érzi, hogy nem számít, mert az a fél perc boldogság, ami akkor hatalmába kerítette… Azért a fél percért megérte. A később akkor nem számít. Csak az akkor.

  Le és felcsászkáltam először a házban, majd az udvaron. Aztán újra a házban. És ez így ment egészen addig, amíg nem érkeztek látogatóim. A két kopó jött vissza.

  Addigra, be kell, hogy valljam, az idegesség és a gyász miatt már lecsúszott pár korty ital a torkomon. De nem ez a legfőbb oka annak, hogy amint megláttam a két férfit, betessékeltem őket a nappaliba, és össze-vissza habogva elmagyaráztam, hogy én már megtaláltam a tettest, és el is láttam a baját. Csak egy bökkenő volt: időközben ők is megtalálták az elkövetőt, aki mindent be is vallott, a tárgyalás pedig két hét múlva esedékes.

  George sejthette, hogy az én történetemnek még nincs vége, és a kis fiatal megint csak sejtelmesen vigyorgott.

  - Arthur… mit tettél?

  Szinte éreztem, ahogy minden egyes másodpercnek nagyobb jelentősége van az előzőnél. Olyan volt, mintha minden lelassult volna, és csak az idő is hirtelen lassabban járna.

  Válaszra nyitott számon csak egy halk nyögés jött ki, és inkább be is csuktam a számat. Majd hirtelen kiabálni kezdtem, és a rendőröket kezdtem el okolni mindenért. Az ő feladatuk a biztonság, mért nem vigyáznak mindenkire. Előbb is kideríthették volna, hogy mi történt, és akkor most nem tartanánk itt.   Utólag belátom, hogy ez mennyire gyerekes viselkedés volt.

  Dührohamom odáig fajult, hogy egy kocsis módjára kezdtem el beszélni, majd hadonásztam, és végül egy-két dolgot össze is törtem. Ekkor lépett közbe a kis sunyi, akinek leüvöltöttem a fejét, majd ő valami olyasmit motyogott, hogy „elnézést uram”, és találkozott az ő jobb keze, és az én arcom.          Egyből észhez tértem, és lehuppantam a kanapéra. Gondolkodtam egy-két percig, majd szó nélkül felálltam, és intettem, hogy kövessenek.  Meg mutattam a helyet, ahova a testet elhelyeztem, kezükbe nyomtam az új ásómat, és bementem a házba.

  Csendben emésztett az elmúlt, majd két hét összes eseménye belülről.

  Egy jó negyedóra múlva a két férfi földesen és izzadtan jött be a házba. Arcukról leolvastam, hogy eljött az ideje annak, hogy én is megfizessek a bűneimért. Csendben odabandukoltam, és már tartottam is a kezeimet. Míg George megkötözött, a fiatalabb azt a gyertyatartót nézegette, ami azon a bizonyos napon a kezemben volt. Felvette, megforgatta, és méregette.

  Nem bírtam magammal, így rákérdeztem, hogy mit csinál tulajdonképpen.

  - Tudja uram, ez a tárgy pontosan megfelel ahhoz, hogy egy olyan sérülést okozzon, mint ami a nejének a tarkójánál volt látható. Abba a sérülésbe halt bele. Mit is mondott… a részeges éjszaka után ezzel a kezében ébredt?

  És ekkor minden bevillant. Én ütöttem le Annát. Hazaértem, és ő kiakadt azon, hogy megint ittam. És igen. Felkaptam a gyertyatartót, és megütöttem vele. És bejött egy férfi, és ő mondta, hogy innentől elintézi, és hogy ő köszöni, és én csak aludjak, és én csak ne aggódjak, és még az is csak most tűnik fel, hogy a férfi, aki az életével fizetett a velem való találkozás során, az csak egy falubeli, és nem csinált semmi rosszat, és bizonyosan csak látogatóba jött, vagy hasonló, és én ezt tettem, és… és... és... Elsötétült a világ.

 Egy fehér ágyon tértem magamhoz. Körülöttem minden fehér volt. Egy percre azt hittem, a mennyországban vagyok. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Ugyanis a sunyi ott ült mellettem, és csak azt várta, hogy én felébredjek. Bilincset tett a kezemre, és elvitt az őrsre.

  15 év börtönbüntetésre ítéltek.